Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


színművek

 

RÉSZLET A SZERTARTÁS c. darabból

Szín: lassan világosodik, egy pincehelyiséget látunk, kőboltozattal, a levezető nagy csigalépcsővel, a csigalépcső tetején vasrácsos ajtó. Lassan nyílik az ajtó, és megjelenik Phosphére, fekete köpenyben, fején virágfüzérrel. Apró lányok fogják közre, nyakukban, derekukon virágfüzér: ők a Boszorkák. Egyikük egy méz‑pergetőt szorongat, a másikuk egy kis, jelképes kaptárat, harmadiknál görbehátú hegedű, negyediknél lant. A legmagasabb csillagos fejéket visel. Lassan lekísérik Phosphére‑t a lépcsőn ‑ utánuk megjelenik egy néger, derékig meztelenül, nyakörvön vezet maga után egy fekete  medvét. Lejön ő is.

Phosphére leül egy kis székre, a lányok köréjekuporodnak. Egyikük hegedűvel, másikuk lanttal mímel játékot ‑ de közben valóságosan is szól valami halk zene, a hangszereknek megfelelően. A pince falai tágulni kezdenek. Phosphére, a fejét térdére hajtva, figyeli a zenét. Másik két lány lassan táncolni kezd a zenére ‑ a medve kétlábra állva, tipeg. ‑ Mikor azt mondja Marthe: "Megszűntem létezni, és mégis voltam", stb., akkor a szín elsötétül.

A szín sötét marad, egészen addig, amíg Marthe ezt nem mondja: "... És akkor tudtam, éreztem, hogy magam vagyok már..." ‑ ekkor a szín újra kivilágosodik. Színhely, mint az előbb, csak a lánykák már eltűntek.

Phosphére most egy nagy vaskalitkában kuporog a terem közepén, a medve pedig, be‑benyújtva a mancsát, játékosan karmolássza. Phosphére láthatóan üvölt ‑ ez a szájáról látszik ‑, de hangot nem hallunk. A néger ott áll a ketrec előtt, és vigyorog.

Kinyílik az ajtó, és lejön a Szarvas Maszk. Odamegy a ketrec elé, és figyelmesen nézi Phosphére‑t. Most lejön egy vadkanfejű és egy keselyűfejű figura is, és ők is odaállnak a ketrec elé.

A Szarvas Maszk int, és a néger előhoz egy koporsót, amely a fal mellé volt támasztva. A maskarák közben kinyitják az ajtót a ketrecen, és kihozzák Phosphére‑t. Letépik róla a fekete köpenyt, és lenyomják négykézlábra. A néger vigyorogva mutatja felénk a koporsót: látni, hogy belül szögek meredeznek. Azután ráborítja Phosphére hátára, aki négykézláb ide‑oda mászkál, hátán a koporsóval. A koporsón jól látható felirat: "P.‑márkájú, önjáró!"

A Szarvas Maszk int, erre leveszik Phosphére‑ről a koporsót, és álló helyzetbe ráncigálják. Úgy kell beosztani az időt, hogy ez addig megtörténjen, amíg Marthe azt nem mondja: "És törjük le a szarvát így" ‑ ekkor a maskarák elengedik Phosphére‑t, aki elindul fölfelé a lépcsőn. Mikor Marthe ezt mondja: "Mert az én emberem ő...", akkor Phosphére kimegy az ajtón.

 

 

 

MARTHE HANGJA KÍVÜLRŐL:

                        Meg kellene próbálnom megmagyarázni, neked, miért tettem ezt, sőt, nemcsak, hogy megtettem, hanem élveztem is azt, hogy átadhatom magam nekik, a kedvükretehetek ‑ legalábbis eleinte. Élveztem a mindenütt‑jelenlévő kezek simogatását, tapogatását, ahogy be‑bemélyedtek a hajlataimba, valami összhang alakult ki öntudatlanul, a mozdulatok egymást követték, és ritmusuk olykor szinte elringatott... elringatott, de félelmes volt azért, mert egy hatkezű‑hatlábú Szörny simogatott, markolt, hatolt belém újra és újra, ennek a Szörnyetegnek szánták, ajánlották fel az Áldozatot, vagyis engem, ez a Szörny most, miközben újra és újra magáévá tett, mintha cipelt is volna az ő barlangja felé ‑ ahol ki tudja, mi várhat még rám, lehet, hogy ott már nem lesz ennyire kedves hozzám, ki tudja, mit akar ott, ki tudja, mit meg nem tehet majd velem, a barlang homályában, és a gondolatra elszédültem, és kivert újra az a könnyű, harmatos veríték, ugyanakkor szinte a gerincemet is megfeszítette az izgalom, megfeszítettem a lábam, a combom, majdnem felsikoltva ettől a félelmes, rettegéssel‑teli gyönyörűségtől, testem lebegett, majd lemerült, kezek emelték‑fogták‑hajlították, és én engedelmesen, sőt, valami egyre sötétebb gyönyörűséggel tettem a kedvükre, tomboltam, és tomboltak ők is, a szemhéjam mögött olykor elsötétült a világ, sikoltoztam, és nem ismertem a saját hangomra, annyira érzéki, izgató és vágyakozó volt ez a sikoltás, csend támadt utána egy pillanatra, aztán a Szörny, nyilván a sikoltástól felborzolt gerinccel és vággyal, fokozott erővel vetette rám magát, és én szinte már nem is tudtam, hogy melyik test a Szörnyé, és melyik az enyém, lassan egybeolvadtam vele, szédülve, és segítségért kiabálva, de ez a segélyhívás inkább bíztatás volt, egy nagy, sötét alak ereszkedett fölém, lassú szárnycsapásokkal, és birtokbavett, átadtam magam neki, és ekkor már nem volt megállás, minden megszűnt lassan körülöttem, eltévedten birkóztam valahol a testemmel, eltévedten térben és időben, és hetérának képzeltem magam, majd rabszolganőnek, mindenféle orgiákon, és ez még fokozta a vágyat, a vágyat, amellyé egész testem változott, és amely átcsapott rajtam, több volt már, mint én, fokozatosan átalakultam valakivé, akinek a létezését nem is sejtettem azelőtt, és ez volt, mintha tollas ezüst‑botokkal ütögették volna a hátamat, a gerincemet, ritmikusan és finoman, ez az ütögetés feldúlt és felzilált, a maradék énemtől is megfosztott, széttöredezett tagokkal süllyedtem tovább, már nem is én tettem azt. amit tettem, hanem valaki más, és akkor egyszerre ütések zuhogását éreztem, szemeim előtt megnyílt a sötétség, és táncolni kezdett, hasamrahúztam az egyiket, másikat a fejemhez, és újabb és újabb titkok tárultak fel, olyasmik, amiket soha nem éreztem, soha nem gondoltam volna, hogy érezhetőek egyáltalán... ‑ már, mintha a Halál hajlékába léptem volna, meztelenül, félve és kiszolgáltatottan, valami gyönyörűséges borzongással, a testem világított a félhomályban, mert a mezt már letépték rólam, és én is segítettem nekik, csak minél, minél gyorsabban megtegyék, tegyenek meg velem mindent, mindent, ami egyáltalán lehetséges, én, én, én akartam ezt így, pörögjön csak tovább, egyre tovább ez a szédítő kerék, amelyre rá vagyok kötözve, pördüljön tovább, ki tudja, egészen a csillagokig, talán elérem, és fogaim közé vehetem, ízlelhetem őket, talán ez a cél az Áldozat célja, a legvégső gyönyör, kinyílás és odaadás, testem legtitkosabb barlangjai már feltárultak, szétnyíltak, szétnyíltak mint a lábam, a szájam, mint mindenem, teljes befogadás  volt ez, mámor és kiteljesedés, olyan szédítő, mintha már valóban a csillagok között jártam volna, szájpadlásom sötét barlang volt, ágyékom duzzadó erdő, csiklóm ezüstösen fénylő‑sajló virág, arcomba‑élvezett valaki, és a spermán át láttam a csillagokat, ahogyan a fény átszivárgott rajta, hörögtem, és hörögtek ők is, minden mozdulattal összetartoztunk már, mindent magunk mögött hagyva, átlépve egy más világba, oda, ahol a szunnyadó ösztönök szabadon tombolhatnak, oda, ahol az ember testét titkos áramlások viszik‑irányítják, finom, ezüst cirógatással, de máglyán is éreztem magam, meg hóban hajszolva, meztelen testtel, ez volt a végső Romlás, a mélység legmélye, a sötét erdő legbenseje... ‑ nem volt tovább... ‑ megálltam lebegve valami nagy sötétség felett úszva még egy pillanatig... azután, megszabadulva minden érzékemtől, hirtelen, egy nagy sikoltással, belebuktam, és elvesztem benne.

                        Megszűntem létezni, és mégis voltam, feldúlt öllel, csapzott hajjal, elakadó lélegzettel: más voltam, mint az, aki voltam ‑ teljesen más!

                        És ez a változás szorongatott, és aggasztott: nem szerettem ezt a változást, de már nem tehettem ellene, mert torkonragadott, meglovagolt, és űzött tovább, egyre tovább, és sikoltoztam megint, de ekkor már nemcsak a kéjtől, hanem a rémülettől is, bár többször elélveztem is közben, és talán ezek estek a legjobban idáig ‑ de ez még ijesztőbb volt, valami nagy ezüst eke szántott végig rajtam, és utána már nem is tudtam elképzelni, hogy egyáltalán testem is van még... ‑ és akkor azt mondtam ‑ először nyöszörögtem, majd kiabáltam, hogy "elég", "elég!". "Elégelégelég!" ‑ de a kerék forgott tovább irgalmatlanul ‑ és ekkor már újra vertek, csakhogy ezúttal immár erősebben, hogy újra felizgassák magukat, ez sikerült is, és újra, meg újra nekemestek, és... ‑ és már nem is tudom, hogyan lett vége, nem emlékszem, csak arra emlékszem ezután, hogy meztelen testemre rátették a kabátot, és kilöktek az utcára.

                        "Ez van tehát!" ‑ gondoltam akkor kábultan, ‑ "ez van, vagy a szokványos ostoba találkozások, moziban‑ücsörgések, hentergések valahol, álszent hazugságok, megalkuvások, csak azért, hogy tartozzam valakihez, ahogy ezt mondani szokás, dehát nem tartoztam én azokhoz se, soha, ezekhez a műanyag‑önérzetű, önsajnálattal, meg hazug romantikával‑teli alakokhoz, ezekhez a saját hiúságukat‑istápoltató, vigéc‑lelkű senkiháziakhoz, a férfiasságnak ezekhez a másolataihoz, akik mind olyanok voltak, mintha görbetükrön át nézném azokat a férfiakat, akiket elképzeltem magamnak régen... mikor még... mikor még álmodozni tudtam egyáltalán, lovagokról, trubadúrokról, felfedezőkről, kalandorokról, hősökről..." ‑ "Ó, férfiak!" ‑ gondoltam aztán, azóta, sokszor, "hát ezek vagytok ti?... ‑ És ezért születtem én nőnek, a kedvetekért... ‑ ezért méricskéltem a melleimet, ezért éreztem át az első menzesz izgalmát, ezért álmodoztam, és izgultam, hogy... ‑ hogy ti gyertek elő azután, pórázzal a nyakatokban, szinte négykézláb ‑ mintha valami alvilági kutyaólból másznátok elő?" ‑ Erre gondoltam, akkor újra az utcán is, míg mentem, meztelen testemen a kabáttal, megalázva, kifosztva és feldúltan... ‑ üresen, és mindenen túl már... ‑ Mert mindenen túl voltam már akkor, ezt éreztem, a szél benyúlt a kabátom alá, és csúfolódva megtapogatott, és én hagytam, nem húztam összébb a kabátot, hiszen mindenkié voltam már, már minden megtörtént velem, ami lehetséges... ‑ és erre a gondolatra hirtelen megnyugodtam ‑ és a kerék, amely még mindig forgott‑pörgött az agyamban, egyszerrecsak megállt.

                        ... És akkor tudtam, éreztem, hogy magam vagyok már,  teljesen magam, és inkább legyen ez így, minthogy bármelyiket válasszam a két lehetőség közül... ‑ és ez a gondolat is megnyugtatott. Felnéztem az égre, ahol egy árva csillag pislákolt, halványan, finoman és elérhetetlenül... ‑ és akkor rád gondoltam.

                        Mert sokszor gondoltam rád, már azelőtt is ‑ minden darabodat olvastam, mindig csodáltalak a távolból, olyan voltál nekem, mint egy csillagok között járó Hős... ‑ és talán ezért is jutottál eszembe ekkor, látva azt a csillagot... ‑ de kellett hozzá az a magány is, hogy megérezzem hirtelen ‑ megérezzem, ijedten, hogy már te sem vagy az, akinek gondoltalak, és hittelek... ‑ mert már te is távolodsz a csillagoktól, egyre gyorsabban, mintha lefelé zuhannál... ‑ és ez az érzés belevágott, beleütött a szívembe, és megálltam. ‑ "Van, aki a Sorsával fekszik‑kél naponta!" ‑ gondoltam, ‑ "És lám, mégis megtörténhet ez vele... ‑ hát akkor nekem mi okom a kétségbeesésre?" ‑ ez a profán gondolat nyugtatott tovább, kedves, bármily szomorú is ez: "erőt kell meríteni a saját, és mások bukásából: ez az élet törvénye!" ... És erőt is adtál nekem, amikor erre gondoltam, és már jólesett a szél simogatása, és már egyedül sem voltam annyira!

                        És most, hogy közelről is megismerhettelek, láttam, hogy igazam volt: valami nagy baj van veled, eltévedtél valahogy, eltévedtél, és nem találsz utat magad körül... ezért hagytam, hogy megtörténjen velünk, ami történt ‑ és igen, ki is akartalak próbálni, hogy milyen is vagy, ezért játszottam veled... ‑ meg azért is, mert nagyon feldühítettél: ne haragudj rám ezért!

                        ... És, persze, Te is olyan vagy egy kicsit azért, hiszen férfi vagy, hogyan is lehetne ez másként, hát persze, hogy téged is az izgat inkább, a jó kis mese, az, hogy minél jobban élvezz közben, ha már...

                        ‑ Ha már: nagyszerű jelige, nem? ‑ És annyira, de annyira jellemző: "Hamárakkormiértne?", ‑ ó, de mennyire‑mennyire jellemző ‑ de ugye, ugye, te még nem vagy ilyen egészen? ‑ Ugye, nem?

(Kis szünet.)

                        ... Látod, már nem is tudom, hogy magamban beszélek‑e, vagy hozzád, jólesett, ugye? ... És lehet, hogy most elaludtál, nem látni, mert leégtek a gyertyák, de nem, nem alszol, hiszen nyitva a szemed... nem sírok, édes, kedves bolondom, hogy odavoltál, mikor Jules‑ről kitaláltam azokat az ostobaságokat... ne haragudj!

                        Hidd el, ezt amúgyis elmondtam volna neked, de csak akkor, amikor már van mire építenem ‑ mikor már adtál rá lehetőséget, hogy bizonyítsak!

                        Ne taszíts ki engem újra azok közé, én uram, én emberem, ne tedd ezt!

                        Ne tedd ezt velem, és ne tedd ezt velünk, mert hidd el, hogy minden úgy van, ahogy Salamon Király Verseivel azt elmondtam neked!

                        És elmondtam neked a testemmel, a lélegzetemmel ‑ ha ezek tán nem is oly ékesszólóak, mint ama Versek

                        Nem oly ékesszólóak, de ‑ bocsásd meg, Uram! ‑, talán meggyőzőbbek!

                        És most Hozzád fordulok, Uram, tehozzád: hiszem, hogy az ember a Te testetöltött, eleven reménységed a Földön ‑ és teste áldott csodáktól terhes!

                        Hiszem ezért, hogy jól tudod azt, hogy mit miért tesz az ember! ‑ Igen: én akartam így, hogy ne legyen más, csak a Bűn maga, és a puszta élet vele szemben!

                        És mérkőzzünk meg így, szemtől‑szembe: lássuk, meddig terjed a hatalma!

                        És törjük le a szarvát így, ne éljünk rettegve tőle örökké, mert gyávaságunkon át győz le minket!

                        Ne vívjuk a kisszerű örömök csatáját, félve, a langyos iszapba bújva, mert akkor mindent elveszítünk!

                        De nem nyerhet csatát ott, ahol csak ő van, a Bűn, és a puszta emberi élet, mert ahhoz nagyonis gyáva

                        Ha nincsenek felemás tettek, gondolatok, megalkuvások

                        akkor legyőzzük őt, legyőzzük, akár a saját fegyverével!

                        És a női test arra való, hogy megmérkőzzön ott, ahol nincsen egyéb, egyedül csak az emberi élet

                        És lendítsen akármilyen mélyre a Sors kereke, engem végleg már le nem meríthet a mélybe!

                        Ezért add hát nekem ez embert, Uram, hisz láthatod, hogy minden reményét elveszítette magában!

                        És szétterítem hálámat akkor a Te trónusod alá, csillagos lobogóként!

                        Mert tudom, örvendezik a Te szíved felette ilyenkor

                        Tartozzék tehát énhozzám ezen ember ezentúl!

                        Származzék tehát nárdusnak jó illatja mindig éntőlem, mikor ott ül ő az ő asztalánál!

                        Mert az ő árnyékában felette igen kívánok ülni

                        És az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek

                        Távozz el hát előlünk, Bűn Fejedelme, sötétség!

                        Mert az én emberem ő, és szerelme felettem a zászló!

                        Segíts Uram, hogy ez így legyen, Ámen!

 

 

 

 Szín: lassan világosodik, egy pincehelyiséget látunk, kőboltozattal, a levezető nagy csigalépcsővel, a csigalépcső tetején vasrácsos ajtó. Lassan nyílik az ajtó, és megjelenik Phosphére, fekete köpenyben, fején virágfüzérrel. Apró lányok fogják közre, nyakukban, derekukon virágfüzér: ők a Boszorkák. Egyikük egy méz‑pergetőt szorongat, a másikuk egy kis, jelképes kaptárat, harmadiknál görbehátú hegedű, negyediknél lant. A legmagasabb csillagos fejéket visel. Lassan lekísérik Phosphére‑t a lépcsőn ‑ utánuk megjelenik egy néger, derékig meztelenül, nyakörvön vezet maga után egy fekete  medvét. Lejön ő is.

Phosphére leül egy kis székre, a lányok köréjekuporodnak. Egyikük hegedűvel, másikuk lanttal mímel játékot ‑ de közben valóságosan is szól valami halk zene, a hangszereknek megfelelően. A pince falai tágulni kezdenek. Phosphére, a fejét térdére hajtva, figyeli a zenét. Másik két lány lassan táncolni kezd a zenére ‑ a medve kétlábra állva, tipeg. ‑ Mikor azt mondja Marthe: "Megszűntem létezni, és mégis voltam", stb., akkor a szín elsötétül.

A szín sötét marad, egészen addig, amíg Marthe ezt nem mondja: "... És akkor tudtam, éreztem, hogy magam vagyok már..." ‑ ekkor a szín újra kivilágosodik. Színhely, mint az előbb, csak a lánykák már eltűntek.

Phosphére most egy nagy vaskalitkában kuporog a terem közepén, a medve pedig, be‑benyújtva a mancsát, játékosan karmolássza. Phosphére láthatóan üvölt ‑ ez a szájáról látszik ‑, de hangot nem hallunk. A néger ott áll a ketrec előtt, és vigyorog.

Kinyílik az ajtó, és lejön a Szarvas Maszk. Odamegy a ketrec elé, és figyelmesen nézi Phosphére‑t. Most lejön egy vadkanfejű és egy keselyűfejű figura is, és ők is odaállnak a ketrec elé.

A Szarvas Maszk int, és a néger előhoz egy koporsót, amely a fal mellé volt támasztva. A maskarák közben kinyitják az ajtót a ketrecen, és kihozzák Phosphére‑t. Letépik róla a fekete köpenyt, és lenyomják négykézlábra. A néger vigyorogva mutatja felénk a koporsót: látni, hogy belül szögek meredeznek. Azután ráborítja Phosphére hátára, aki négykézláb ide‑oda mászkál, hátán a koporsóval. A koporsón jól látható felirat: "P.‑márkájú, önjáró!"

A Szarvas Maszk int, erre leveszik Phosphére‑ről a koporsót, és álló helyzetbe ráncigálják. Úgy kell beosztani az időt, hogy ez addig megtörténjen, amíg Marthe azt nem mondja: "És törjük le a szarvát így" ‑ ekkor a maskarák elengedik Phosphére‑t, aki elindul fölfelé a lépcsőn. Mikor Marthe ezt mondja: "Mert az én emberem ő...", akkor Phosphére kimegy az ajtón.

 

 

 

MARTHE HANGJA KÍVÜLRŐL:

                        Meg kellene próbálnom megmagyarázni, neked, miért tettem ezt, sőt, nemcsak, hogy megtettem, hanem élveztem is azt, hogy átadhatom magam nekik, a kedvükretehetek ‑ legalábbis eleinte. Élveztem a mindenütt‑jelenlévő kezek simogatását, tapogatását, ahogy be‑bemélyedtek a hajlataimba, valami összhang alakult ki öntudatlanul, a mozdulatok egymást követték, és ritmusuk olykor szinte elringatott... elringatott, de félelmes volt azért, mert egy hatkezű‑hatlábú Szörny simogatott, markolt, hatolt belém újra és újra, ennek a Szörnyetegnek szánták, ajánlották fel az Áldozatot, vagyis engem, ez a Szörny most, miközben újra és újra magáévá tett, mintha cipelt is volna az ő barlangja felé ‑ ahol ki tudja, mi várhat még rám, lehet, hogy ott már nem lesz ennyire kedves hozzám, ki tudja, mit akar ott, ki tudja, mit meg nem tehet majd velem, a barlang homályában, és a gondolatra elszédültem, és kivert újra az a könnyű, harmatos veríték, ugyanakkor szinte a gerincemet is megfeszítette az izgalom, megfeszítettem a lábam, a combom, majdnem felsikoltva ettől a félelmes, rettegéssel‑teli gyönyörűségtől, testem lebegett, majd lemerült, kezek emelték‑fogták‑hajlították, és én engedelmesen, sőt, valami egyre sötétebb gyönyörűséggel tettem a kedvükre, tomboltam, és tomboltak ők is, a szemhéjam mögött olykor elsötétült a világ, sikoltoztam, és nem ismertem a saját hangomra, annyira érzéki, izgató és vágyakozó volt ez a sikoltás, csend támadt utána egy pillanatra, aztán a Szörny, nyilván a sikoltástól felborzolt gerinccel és vággyal, fokozott erővel vetette rám magát, és én szinte már nem is tudtam, hogy melyik test a Szörnyé, és melyik az enyém, lassan egybeolvadtam vele, szédülve, és segítségért kiabálva, de ez a segélyhívás inkább bíztatás volt, egy nagy, sötét alak ereszkedett fölém, lassú szárnycsapásokkal, és birtokbavett, átadtam magam neki, és ekkor már nem volt megállás, minden megszűnt lassan körülöttem, eltévedten birkóztam valahol a testemmel, eltévedten térben és időben, és hetérának képzeltem magam, majd rabszolganőnek, mindenféle orgiákon, és ez még fokozta a vágyat, a vágyat, amellyé egész testem változott, és amely átcsapott rajtam, több volt már, mint én, fokozatosan átalakultam valakivé, akinek a létezését nem is sejtettem azelőtt, és ez volt, mintha tollas ezüst‑botokkal ütögették volna a hátamat, a gerincemet, ritmikusan és finoman, ez az ütögetés feldúlt és felzilált, a maradék énemtől is megfosztott, széttöredezett tagokkal süllyedtem tovább, már nem is én tettem azt. amit tettem, hanem valaki más, és akkor egyszerre ütések zuhogását éreztem, szemeim előtt megnyílt a sötétség, és táncolni kezdett, hasamrahúztam az egyiket, másikat a fejemhez, és újabb és újabb titkok tárultak fel, olyasmik, amiket soha nem éreztem, soha nem gondoltam volna, hogy érezhetőek egyáltalán... ‑ már, mintha a Halál hajlékába léptem volna, meztelenül, félve és kiszolgáltatottan, valami gyönyörűséges borzongással, a testem világított a félhomályban, mert a mezt már letépték rólam, és én is segítettem nekik, csak minél, minél gyorsabban megtegyék, tegyenek meg velem mindent, mindent, ami egyáltalán lehetséges, én, én, én akartam ezt így, pörögjön csak tovább, egyre tovább ez a szédítő kerék, amelyre rá vagyok kötözve, pördüljön tovább, ki tudja, egészen a csillagokig, talán elérem, és fogaim közé vehetem, ízlelhetem őket, talán ez a cél az Áldozat célja, a legvégső gyönyör, kinyílás és odaadás, testem legtitkosabb barlangjai már feltárultak, szétnyíltak, szétnyíltak mint a lábam, a szájam, mint mindenem, teljes befogadás  volt ez, mámor és kiteljesedés, olyan szédítő, mintha már valóban a csillagok között jártam volna, szájpadlásom sötét barlang volt, ágyékom duzzadó erdő, csiklóm ezüstösen fénylő‑sajló virág, arcomba‑élvezett valaki, és a spermán át láttam a csillagokat, ahogyan a fény átszivárgott rajta, hörögtem, és hörögtek ők is, minden mozdulattal összetartoztunk már, mindent magunk mögött hagyva, átlépve egy más világba, oda, ahol a szunnyadó ösztönök szabadon tombolhatnak, oda, ahol az ember testét titkos áramlások viszik‑irányítják, finom, ezüst cirógatással, de máglyán is éreztem magam, meg hóban hajszolva, meztelen testtel, ez volt a végső Romlás, a mélység legmélye, a sötét erdő legbenseje... ‑ nem volt tovább... ‑ megálltam lebegve valami nagy sötétség felett úszva még egy pillanatig... azután, megszabadulva minden érzékemtől, hirtelen, egy nagy sikoltással, belebuktam, és elvesztem benne.

                        Megszűntem létezni, és mégis voltam, feldúlt öllel, csapzott hajjal, elakadó lélegzettel: más voltam, mint az, aki voltam ‑ teljesen más!

                        És ez a változás szorongatott, és aggasztott: nem szerettem ezt a változást, de már nem tehettem ellene, mert torkonragadott, meglovagolt, és űzött tovább, egyre tovább, és sikoltoztam megint, de ekkor már nemcsak a kéjtől, hanem a rémülettől is, bár többször elélveztem is közben, és talán ezek estek a legjobban idáig ‑ de ez még ijesztőbb volt, valami nagy ezüst eke szántott végig rajtam, és utána már nem is tudtam elképzelni, hogy egyáltalán testem is van még... ‑ és akkor azt mondtam ‑ először nyöszörögtem, majd kiabáltam, hogy "elég", "elég!". "Elégelégelég!" ‑ de a kerék forgott tovább irgalmatlanul ‑ és ekkor már újra vertek, csakhogy ezúttal immár erősebben, hogy újra felizgassák magukat, ez sikerült is, és újra, meg újra nekemestek, és... ‑ és már nem is tudom, hogyan lett vége, nem emlékszem, csak arra emlékszem ezután, hogy meztelen testemre rátették a kabátot, és kilöktek az utcára.

                        "Ez van tehát!" ‑ gondoltam akkor kábultan, ‑ "ez van, vagy a szokványos ostoba találkozások, moziban‑ücsörgések, hentergések valahol, álszent hazugságok, megalkuvások, csak azért, hogy tartozzam valakihez, ahogy ezt mondani szokás, dehát nem tartoztam én azokhoz se, soha, ezekhez a műanyag‑önérzetű, önsajnálattal, meg hazug romantikával‑teli alakokhoz, ezekhez a saját hiúságukat‑istápoltató, vigéc‑lelkű senkiháziakhoz, a férfiasságnak ezekhez a másolataihoz, akik mind olyanok voltak, mintha görbetükrön át nézném azokat a férfiakat, akiket elképzeltem magamnak régen... mikor még... mikor még álmodozni tudtam egyáltalán, lovagokról, trubadúrokról, felfedezőkről, kalandorokról, hősökről..." ‑ "Ó, férfiak!" ‑ gondoltam aztán, azóta, sokszor, "hát ezek vagytok ti?... ‑ És ezért születtem én nőnek, a kedvetekért... ‑ ezért méricskéltem a melleimet, ezért éreztem át az első menzesz izgalmát, ezért álmodoztam, és izgultam, hogy... ‑ hogy ti gyertek elő azután, pórázzal a nyakatokban, szinte négykézláb ‑ mintha valami alvilági kutyaólból másznátok elő?" ‑ Erre gondoltam, akkor újra az utcán is, míg mentem, meztelen testemen a kabáttal, megalázva, kifosztva és feldúltan... ‑ üresen, és mindenen túl már... ‑ Mert mindenen túl voltam már akkor, ezt éreztem, a szél benyúlt a kabátom alá, és csúfolódva megtapogatott, és én hagytam, nem húztam összébb a kabátot, hiszen mindenkié voltam már, már minden megtörtént velem, ami lehetséges... ‑ és erre a gondolatra hirtelen megnyugodtam ‑ és a kerék, amely még mindig forgott‑pörgött az agyamban, egyszerrecsak megállt.

                        ... És akkor tudtam, éreztem, hogy magam vagyok már,  teljesen magam, és inkább legyen ez így, minthogy bármelyiket válasszam a két lehetőség közül... ‑ és ez a gondolat is megnyugtatott. Felnéztem az égre, ahol egy árva csillag pislákolt, halványan, finoman és elérhetetlenül... ‑ és akkor rád gondoltam.

                        Mert sokszor gondoltam rád, már azelőtt is ‑ minden darabodat olvastam, mindig csodáltalak a távolból, olyan voltál nekem, mint egy csillagok között járó Hős... ‑ és talán ezért is jutottál eszembe ekkor, látva azt a csillagot... ‑ de kellett hozzá az a magány is, hogy megérezzem hirtelen ‑ megérezzem, ijedten, hogy már te sem vagy az, akinek gondoltalak, és hittelek... ‑ mert már te is távolodsz a csillagoktól, egyre gyorsabban, mintha lefelé zuhannál... ‑ és ez az érzés belevágott, beleütött a szívembe, és megálltam. ‑ "Van, aki a Sorsával fekszik‑kél naponta!" ‑ gondoltam, ‑ "És lám, mégis megtörténhet ez vele... ‑ hát akkor nekem mi okom a kétségbeesésre?" ‑ ez a profán gondolat nyugtatott tovább, kedves, bármily szomorú is ez: "erőt kell meríteni a saját, és mások bukásából: ez az élet törvénye!" ... És erőt is adtál nekem, amikor erre gondoltam, és már jólesett a szél simogatása, és már egyedül sem voltam annyira!

                        És most, hogy közelről is megismerhettelek, láttam, hogy igazam volt: valami nagy baj van veled, eltévedtél valahogy, eltévedtél, és nem találsz utat magad körül... ezért hagytam, hogy megtörténjen velünk, ami történt ‑ és igen, ki is akartalak próbálni, hogy milyen is vagy, ezért játszottam veled... ‑ meg azért is, mert nagyon feldühítettél: ne haragudj rám ezért!

                        ... És, persze, Te is olyan vagy egy kicsit azért, hiszen férfi vagy, hogyan is lehetne ez másként, hát persze, hogy téged is az izgat inkább, a jó kis mese, az, hogy minél jobban élvezz közben, ha már...

                        ‑ Ha már: nagyszerű jelige, nem? ‑ És annyira, de annyira jellemző: "Hamárakkormiértne?", ‑ ó, de mennyire‑mennyire jellemző ‑ de ugye, ugye, te még nem vagy ilyen egészen? ‑ Ugye, nem?

(Kis szünet.)

                        ... Látod, már nem is tudom, hogy magamban beszélek‑e, vagy hozzád, jólesett, ugye? ... És lehet, hogy most elaludtál, nem látni, mert leégtek a gyertyák, de nem, nem alszol, hiszen nyitva a szemed... nem sírok, édes, kedves bolondom, hogy odavoltál, mikor Jules‑ről kitaláltam azokat az ostobaságokat... ne haragudj!

                        Hidd el, ezt amúgyis elmondtam volna neked, de csak akkor, amikor már van mire építenem ‑ mikor már adtál rá lehetőséget, hogy bizonyítsak!

                        Ne taszíts ki engem újra azok közé, én uram, én emberem, ne tedd ezt!

                        Ne tedd ezt velem, és ne tedd ezt velünk, mert hidd el, hogy minden úgy van, ahogy Salamon Király Verseivel azt elmondtam neked!

                        És elmondtam neked a testemmel, a lélegzetemmel ‑ ha ezek tán nem is oly ékesszólóak, mint ama Versek

                        Nem oly ékesszólóak, de ‑ bocsásd meg, Uram! ‑, talán meggyőzőbbek!

                        És most Hozzád fordulok, Uram, tehozzád: hiszem, hogy az ember a Te testetöltött, eleven reménységed a Földön ‑ és teste áldott csodáktól terhes!

                        Hiszem ezért, hogy jól tudod azt, hogy mit miért tesz az ember! ‑ Igen: én akartam így, hogy ne legyen más, csak a Bűn maga, és a puszta élet vele szemben!

                        És mérkőzzünk meg így, szemtől‑szembe: lássuk, meddig terjed a hatalma!

                        És törjük le a szarvát így, ne éljünk rettegve tőle örökké, mert gyávaságunkon át győz le minket!

                        Ne vívjuk a kisszerű örömök csatáját, félve, a langyos iszapba bújva, mert akkor mindent elveszítünk!

                        De nem nyerhet csatát ott, ahol csak ő van, a Bűn, és a puszta emberi élet, mert ahhoz nagyonis gyáva

                        Ha nincsenek felemás tettek, gondolatok, megalkuvások

                        akkor legyőzzük őt, legyőzzük, akár a saját fegyverével!

                        És a női test arra való, hogy megmérkőzzön ott, ahol nincsen egyéb, egyedül csak az emberi élet

                        És lendítsen akármilyen mélyre a Sors kereke, engem végleg már le nem meríthet a mélybe!

                        Ezért add hát nekem ez embert, Uram, hisz láthatod, hogy minden reményét elveszítette magában!

                        És szétterítem hálámat akkor a Te trónusod alá, csillagos lobogóként!

                        Mert tudom, örvendezik a Te szíved felette ilyenkor

                        Tartozzék tehát énhozzám ezen ember ezentúl!

                        Származzék tehát nárdusnak jó illatja mindig éntőlem, mikor ott ül ő az ő asztalánál!

                        Mert az ő árnyékában felette igen kívánok ülni

                        És az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek

                        Távozz el hát előlünk, Bűn Fejedelme, sötétség!

                        Mert az én emberem ő, és szerelme felettem a zászló!

                        Segíts Uram, hogy ez így legyen, Ámen!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 

 

Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 828
30 nap: 175
24 óra: 10