Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


regények

 

RÉSZLET A "SIVATAG" C. KISREGÉNYBŐL most dolgozom rajta)

A Halálcsillag – sumér nevén Nibiru -, pályája során a fény-anyag különböző fázisain ment át, s az Úr innen kapta az ötletet, hogy alacsonyabb szintű, anyag-közeli lények teremtésével foglalkozzon. Ezen lényekben az anyagba-zárt szellem rengeteg energiát áldozott arra, hogy az anyagot megtérítse, finomítsa – ám a végén megunta, és elhagyta at eltehetetlenedett anyagot. Ám ez a lény az anyagon keresztül szaporodott, és az új lény szellemet is örökölt földi teremtőitől, amit aztán tovább örökített, és a felszabaduló újabb és újabb szellemi lények folyvást növelték az Úr hatalmát, hogy Örök Fényességben ragyogjon végül! 
- Persze ezek a lények nem nyerhettek energiát közvetlenül a fényből – hisz túl közel voltak az anyag sötétségéhez, ezért anyaghoz kötött energiaforrásokra volt szükség…- ó, mennyit időt is áldozott erre az Úr – míg aztán létrehozta azt a rendkívül bonyolult, és csekély hatékonyságú rendszert, mellyel e lények önfenntartása működött! Az anyagba-zárt szellemnek öt temploma volt, melyekben áldozhatott a fény-létezés emlékének az anyagon keresztül: a látás, a hallás, a tapintás, az ízlelés, és a szaglás .Hogy az anyagot felhasználja, a bonyolult rendszer segítségével, az ízlelés gyönyörűsége volt a segítségére, a szaporodáshoz mind az öt templomot végig kellett járni…
Mostmár tanult az Úr: egyes angyalait nem a Sötétségbe száműzte, hanem ezen lények közé, ahol messzebb kerültek az Úrtól, mint azok, akik a Sötétség sírjába száműzettek, pedig ők ízlelhették a Fényt – ám belegyökereztek a Földbe, s onnan olthatták szomjukat, a Föld csendes, érintetlen vizéből – mert a Föld Szerelmesei lettek, s Földből és Fényből táplálkoztak egyszerre: a Fényt gyerektenyér-szerű hajtásokban gyűjtötték, melyeknek a „levél” nevet adá az Úr… - és Méz-és Arany, és Kék színű Gyümölcsöket termettek, és táplálkozának belőlük a többi Lények az Ő Gyönyörűségükre… - és fogyaszták a gyerektenyér –hajtásokat, hogy részesülhessenek a Fény Terméséből… és elalvának, ha jött az este, hogy a gyönyörűséges Fény szabadon áradhasson a testükön át… - ám az elvarázsolt Angyaloknak őrködniök kellett éjjel és nappal, hogy a Föld nedve és a Fény szerelmesen érinthesse egymást..."…

 

RÉSZLET  A Roby c. kisregényből

A szomorúszemű Skoda megállt a műhely előtt. A férfi, aki kiszállt belőle, szintén szomorúszemű volt. A gazdák gyakran idomulnak a kocsijukhoz, akár a kutyákhoz az ő gazdáik…

Skoda Felizia kabrió – mondtam magamban kötelességszerűen, miközben a vezető kiszállt, hanyagul becsapta az ajtót, és a műhely felé tartott. A műhely bejárata úgy van elhelyezve, hogy egy rámpán kell felmenni, hogy elérhessük. Van egy bejárat a rámpa előtt is, egy aprókeretes, üvegezett ajtó, mely az irodába vezet  A műhely viszont a rámpa szintjén van, hogy a vasbeton szerelőakna ép csak a földig érhessen. Az előző tulajdonos döntött így, hogy ne kelljen a gonosz, undorító iszapos földbe mélyíteni a gödröt az aknának… - a földről amúgyis megvolt a véleménye! „A föld már a Gonosz Birodalma!”  - jelentette ki,  -  „mérgek, rossz szellemek vannak ott – nem véletlen, hogy a holtakat is oda temetik!”

Nem akartam megkérdezni erre, hogy vajon akkor mondjuk sárgarépát se szokott enni – de ilyen dolgokban nem ismert tréfát! Mikor kijött valahonnan, az ajtót egy kissé mindig nyitvahagyta maga után, hogy az őrangyala is ki tudjon jönni utána – egyszóval igen komoly ember volt!

Szerzett egy komoly fejsérülést az FBI-nál, ahol dolgozott, a végén őrnagyi rangban, de ez se segített rajta, mert egy kubai emigráns csoporttal folytatott összetűzés során fejbeverték egy kapupánttal – és akkor, félév pszichiátriai kezelés után, kiengedték – ám aztán egy repeszgránát szilánkja fúródott az agyába, olyan kényes helyen, hogy nem lehetett eltávolítani, a repesz időnként meg-megmozdult, és ilyenkor az őrnagy áthangolódott, ahogyan ő szokta mondani, így aztán valahogy leszerelték..

Ám az Úr nem hagyta cserben az őrnagyot!

- Akarod.e megteremteni a Béke és Megértés Országát?   - kérdezte az Úr.

Az őrnagy letette a szivarját. (Álmában mindig szivarozott, mivel éber állapotban nem tehette: megtiltották az orvosok.)

- Ó, Uram!   - hebegte az őrnagy.

- Csitt!    - mondta az Úr,   - figyelj hát reám!

- Figyelek!  - mondta az őrnagy.

- Nyiss tehát egy autójavító műhelyt – hogy hol, azt én megjelölöm neked: tűzoszlopként megyek majd előtted…

- És ha kijönnek a tűzoltók?

- Szerinted csak úgy el lehet oltani az Urat?   - kérdezte az Úr.

- Ó, nem, persze… bocsáss meg…

A szomorúszemű Skoda megállt a műhely előtt. A férfi, aki kiszállt belőle, szintén szomorúszemű volt. A gazdák gyakran idomulnak a kocsijukhoz, akár a kutyákhoz az ő gazdáik…

Skoda Felizia kabrió – mondtam magamban kötelességszerűen, miközben a vezető kiszállt, hanyagul becsapta az ajtót, és a műhely felé tartott. A műhely bejárata úgy van elhelyezve, hogy egy rámpán kell felmenni, hogy elérhessük. Van egy bejárat a rámpa előtt is, egy aprókeretes, üvegezett ajtó, mely az irodába vezet  A műhely viszont a rámpa szintjén van, hogy a vasbeton szerelőakna ép csak a földig érhessen. Az előző tulajdonos döntött így, hogy ne kelljen a gonosz, undorító iszapos földbe mélyíteni a gödröt az aknának… - a földről amúgyis megvolt a véleménye! „A föld már a Gonosz Birodalma!”  - jelentette ki,  -  „mérgek, rossz szellemek vannak ott – nem véletlen, hogy a holtakat is oda temetik!”

Nem akartam megkérdezni erre, hogy vajon akkor mondjuk sárgarépát se szokott enni – de ilyen dolgokban nem ismert tréfát! Mikor kijött valahonnan, az ajtót egy kissé mindig nyitvahagyta maga után, hogy az őrangyala is ki tudjon jönni utána – egyszóval igen komoly ember volt!

Szerzett egy komoly fejsérülést az FBI-nál, ahol dolgozott, a végén őrnagyi rangban, de ez se segített rajta, mert egy kubai emigráns csoporttal folytatott összetűzés során fejbeverték egy kapupánttal – és akkor, félév pszichiátriai kezelés után, kiengedték – ám aztán egy repeszgránát szilánkja fúródott az agyába, olyan kényes helyen, hogy nem lehetett eltávolítani, a repesz időnként meg-megmozdult, és ilyenkor az őrnagy áthangolódott, ahogyan ő szokta mondani, így aztán valahogy leszerelték..

Ám az Úr nem hagyta cserben az őrnagyot!

- Akarod.e megteremteni a Béke és Megértés Országát?   - kérdezte az Úr.

Az őrnagy letette a szivarját. (Álmában mindig szivarozott, mivel éber állapotban nem tehette: megtiltották az orvosok.)

- Ó, Uram!   - hebegte az őrnagy.

- Csitt!    - mondta az Úr,   - figyelj hát reám!

- Figyelek!  - mondta az őrnagy.

- Nyiss tehát egy autójavító műhelyt – hogy hol, azt én megjelölöm neked: tűzoszlopként megyek majd előtted…

- És ha kijönnek a tűzoltók?

- Szerinted csak úgy el lehet oltani az Urat?   - kérdezte az Úr.

- Ó, nem, persze… bocsáss meg…

 

 

 

 

 

 

 

RÉSZLET AZ ÓDON KÍSÉRTETKASTÉLY C. REGÉNYBŐL

 

 

... odahajolt, és megcsókolta a kezem

- Elkészültél?   -   kérdezte, s én alig tudtam kimondani az igent, aztán reszkető lábakkal kimentem a női mosdóba, s úgy ahogy a gróf parancsolta, elővettem a rúzsomat, és felírtam a tükörre tükörírással a „Szerelmem” szót… - és akkor lángba borult a tükör, s megjelent mögöttem a gróf, lehúzta a mellemról a ruhát, s két világító rubint rakott a két mellbimbómra, melyek csodálatos módon ottmaradtak, „Emeld fel a szoknyád!”, suttogta, s én csodálkozva éreztem a hosszú, hímzett selyem és bársony rokolyák súlyát, miket meg kellett emelnem,, de megtettem, „Ettől a játékszertől ijedtél te meg?” , suttogta a fülembe, felmutatva az ördögfigurát, „Nem, már nem félek, gyere!”, suttogtam, s akkor a tükör hullámzani kezdett és elmosódott,de nem számított, mert mi már ott ültünk a kocsiban. mi ezúttal virágos kerekű hintó volt, s mikor odaértünk a szakadékhoz a gróf felcsatolta ránk a varázsszárnyakat, s mi repültünk a kastély felé…

…És ott bezárt engem a legmagasabb toronyszobába, melyet két sárkány őrzött éjjel-nappal, elvarázsolt királykisasszony voltam,s csak a gróf jöhetett be hozzám, de én boldog voltam vele, nem is kívántam mást, aztán a gróf valamilyen praktikával lecsalta Jean-Chrostophe-ot, mert úgy érezte, van még hely a szívemben, és próbák sorának vetette alá,Duchamps nevű varázslóinasával,  míg teljesen elvesztette a lába alól a talajt, s kicsiségét belátva,meg nem alázkodott teljesen, s akkor végre ágyamba engedte őt is, s attól kezdve hármasban szerelmeskedtünk, teljes odaadással és békességben, míg szívem összes sebe begyógyult, s méhem megnyílt mindkettőjüknek, s szültem minden évben egy gyereket, egyet neki, egyet Jean-Christophe-nak, összesen tizenhatot…- s így lettünk halhatatlanok, bezárva ebbe az örök boldogságba…

 

Kábultan ébredtem fel, s a szívem szinte fejreállt, ahogy körülnéztem: ott voltam a gróf várának egy toronyszobájában. Felkeltem, s valami rossz sejtéssel a kis kandalló feletti tükörhöz léptem:  vörös duzzanatokkal teli bőröm itt-ott felrepedt, s sötét színű férgek bújtak ki alóla, felkiáltottam, visszaugrottam az ágyhoz, valami furcsát éreztem, megfordultam – s ott hevert Jean-Christophe holtan!

 

RÉSZLET AZ ALULJÁRÓK MEGVÁLTÓJA c.novellából, a VÁLOGATOTT (RÉM)HISTÓRIÁK ciklusból

A Lovag nagyot sóhajtva elhallgatott… és ekkor fény tölté meg az undok sárkányfogat, és ekkor csodálkozva láttam, hogy a rettenetes sárkányfog mélyén a rút bogár újra emberré válik, apró, pici emberré, ezüst páncélban, melynek ragyogása meghasította börtöne falait… - aztán elémlépett, és karonragadott:

  • Most pedig meneküljünk!   - hadarta suttogva.

Alighogy kiértünk a Sárkány szájából, s tettünk pár lépést, az feléledt, és üvöltve nyújtotta felénk hosszú nyakát.

  • Az íjad!  - kiáltotta a Lovag.

Azonnal lekaptam az íjat, s belelőttem egy tollas nyilat a Sárkány gyomrába. Az felordított, s két lábra állt – aztán égigérő fekete fává kövesedett. A fáról hatalmas ezüst-diók potyogtak. Földet érve kettéváltak, s mindegyikből egy apró csónak lett. Beszálltunk a csónakokba népemmel, aztán a holdsugár szelíden felemelt minket, s letett az Óperenciás Tenger vizére. Mindenik csónak végében egy apró, pajkos angyal ült, s hajtotta a csónakot.

Már hajnalodott, mire hazaértünk a cigányok tanyájára.

A vajda már személyesen várt. Szeme sem rezdült, a magammal hozott nép láttára.

  • Már nagyon ideje, hogy feláldozzuk a lovat!   - mondta szemrehányón. Ám mikor elévezettük a lovat, kiderült, hogy időközben kancává vált – így már nem lehetett feláldozni – viszont finom kancatejet adott. Ezt kumisszá érleltük, s azzal elvoltunk vándorlásunk során. A ló folyton hullatta szárnyából a tollakat, de azok újra nőttek mindig! Tollseprúket csináltunk belőlük, s azt árultuk aztán. Csodatevő tollseprűk voltak: minden piszkot elsöpörtek egycsapásra – de csak a jó emberek portáján! Így hát akik hopponmaradtak, fel is jelentettek a hátóságnál, ahogyan ez a Törvény.

Már hét hatóság emberei üldöztek minket, amikor a Hortobágy szélére értünk. Ott nyírfává változtattam népemet az aranyló homokon, hogy megmenekítsem őket az üldözők elől – én meg bémentem a honi sivatagba, Szent János sarujával a lábamon.

Ott naponta kérlelem Az Úr sötét Angyalát… hogy kegyelmezzen nékünk, s minden élőknek, kik földön, légben, vagy víz mélyén élünk…

Népem pedig vár rám a puszta szélén. A Kis Gyermek pedig egyre növekszik – s kicsi fából nagy-nagy Megváltóvá lészen. Ámen.

 

 

 

 

RÉSZLET A MADAME D. c.novellából,. a VÁLOGATOTT (RÉM) HISTÓRIÁK ciklusból

 

 

 

 

 

Jó volt így, fél-öntudatlanul feküdni… alul, a gyönyör helye lassan lüktetett belül, mint valami gyorsan gyógyuló seb… mi lesz, ha begyógyul…? Akkor újra….- megindult bennem valami… éreztem, hogy ekkor válok nővé… felnőtt, gyönyörű nővé… vagy erdei tündérré, ki varázspálcával a kezében bolyong, megszámlálhatatlan csodalény szemléli a lombok árnyékából… csak egyet kell suhintanom a varázspálcával, hogy felébresszem őket elvarázsolt létükből… a patakhoz érve, s tükrébe nézve, láthattam, hogy én vagyok a szűz Artemisz istennő, ki homlokán viseli a Hold képét… - szűz…? Hátha nem is egészen, de… 

Zöld repkény-koszorú fonta körül testem: megelevenedett érzékeim, kik vigasztalóan csitították elgyötört testemet – mert most éreztem csak, hogy fáj a fenekem, s a combom, hol vaskézzel szorított a király, a patak hűs vizére vágyva, előrehajoltam, a csobogás egyre erősödött…

Kinyitottam a szemem, és láthattam a királyt, amint egyik kezében egy míves saint-claud-i porcelán éjjeliedényt tart, a másikkal pedig a… - azt, és pisil, szakadatlan, s elmerülten a szegény porcelánba, mely vadászjelenetet ábrázol egyébként… - ördög tuja, miért kedvelik ennyire a vadászjelenetet a festők, a szőnyegszövők, s a porcelánkészítők egyaránt, mindenesetre elképzelhetik, milyen érzés volt ez, s mi játszódhatott le bennem, milyen csillag-magasból zuhantam alá! A király befejezte a műveletet, s elengedte a…azt, mely most petyhüdten lógott alá, s bíborszínűnek tűnt valahogy – mindenesetre borzalmas látvány volt! Ha azt mondom, kiábrándító, keveset mondtam!... De hogy jön ahhoz a király, hogy nőiességemben így megalázzon… - miután erőszakkal magáévá tett, pedig, ha rajtam múlik, halálomig őriztem volna a márki emelkedett emlékét, s tenyeremben a nadrágban sejtelmesen duzzadó férfiasságát, mely így, hogy nem került napvilágra, finom, sejtelmes emlék maradt, mint egy beteljesítetlen, de mégis gyönyörű álom – amúgy pedig egészen biztos, hogy a márki sose tett volna ilyet… még a beteljesülés esetén sem… végig tapintatosan rejtette volna, amit rejteni kell, hiszen kedves és gyönyörű férfi volt, kire nyugodtan rábízhattam volna szüzességemet… élhettem volna mellette, mint Artemisz királynő, míg lassan és szeretettel áthatott türelemmel lassan kiszabadít mitológiai szerepemből, hogy mint az állatok védelmezője és ura, megszelídítve bevezettem volna hajlékába a megvadult bikát… - de ez?

Undorral néztem a királyra, aki most, kezében az éjjeliedénnyel, az ablakhoz vándorolt, s behatóan vizsgálgatta az edény tartalmát, a reggeli, gyönyörű fénybe tartva azt… szinte láttam, hogyan sápad el a fény az edény utálatos tartalmától!

Ez király? Ki ily nemtelenül viselkedik…?

Őfensége hirtelen észrevette, hogy figyelem. Lassan letette a becses porcelánt, és fejét ingatva megszólalt:

- Orvosaim tanácsa… - ők mondták, hogy kísérjem figyelemmel…   - bizonytalan mozdulattal az edényre mutatott,  - hogy idejében felfedezzem, nem bujkál-e bennem a a… nohát, a bujakór… bizonyára hallott már róla!

Felültem az ágyon. Ajkam elzsibbadt, s hirtelen kiszáradt, mintha cserepes volna…szívem eszeveszetten dobogott.

- Még hogy hallottam-e? Amit azok az átkozott spanyolok hurcoltak be, valami istentelen bennszülött szigetről, ahol a helyi szukákkal bujálkodtak? Hallottam-e erről az iszonyatos kórról, mely  bűzletes fekéllyel, elhülyüléssel és kínos halállal jár? És… - és ha a király… a király már…

 

 

RÉSZLET A BŐLCSEK KÖVE c. regényből

 

 

A dereka köré tekerte a patkányfarkat, ráborította a köpenyét, s kikémlelt az ablakon. A kápolna üres volt!

Lassan kisettenkedett a fülkéből, s a faragott szekrényhez ment., mely az oltár mellett állt. Óvatosan kinyitotta a nehéz,faragott ajtót - és máris érezte a nemes, kissé kesernyés szagot!  Derék papok!A polcon álló butélia után nyúlt, ám,mikor kinyújtotta a bal kezét,a patkányfarok letekeredett a derekáról- s ugyanebben a pillanatból ajtó nyílását hallotta oldalról - villámgyorsan belépett a szekrénybe, s magára húzta az ajtót.Csoszogás hallatszott, egyre közelebb, miközben Walter imádkozott, hogy ne a szekrényhez jöjjön valaki, de imája,úgylátszik,célt tévesztett, mert a csoszogó léptek csakazértis a szekrény előtt állapodtak meg,azután hallotta, hogy az ajtó gombját máris megfogja valaki, szeremcsére belülról is volt egy fogantyú - vajon minek? - de nem ez a lényeg, hanem,hogy meg lehet fogni, a Kapitány teljes erejével húzta befelé, míg az illető odakint káromkodva ráncigálta kifelé az ajtót.

- Mi az istennyila ütött ebbe, hogy az a fészkes....    - káromkodott az illető odakint.

- Ejnye, sekrestyés uram!   - szólt méltatlankodva egy öblös hang,   -hát való ez: így beszélni az Úr házában?

- Beragadt megint ez az átkozott!   - morogta a sekrestyés, már elnézést, atyám!

- Jó, jó... de akkor is... -mondd, fiam, nem láttál itt valakit, ki gyónásra várna? A gyerek mondta,hogy gyónni szeretne itt valaki..

.- A gyerek?

- Hát a Fritz, a ministráns - most találkoztam vele itt a kapuban!

- Jaaaa...-hát akkor talán nézze meg a gyóntatófülkében, atyám!

- Gondolod, hogy nincs annyi eszem? Az volt az első, hogy ott megnézzem...!

- Hát akkor tán meggondolta magát az illető... - lehet, hogy megriadt, mert túl sok bűnt kellene meggyónnia!

- Azt csak az Úr ítélheti meg, hogy mi a sok, és mi a kevés....- mondta kenetesen az atya,   - különösen, ha bűnről van szó... -az  Ő serpenyője egészen más... mint a mi földi mértékünk!

- Nem kétlem,atyám   - válaszolta bosszúsan a sekrestyés,      -de nem segítene kinyitni ezt a szekrényt, ha már itt van?

- Most már ketten fogják húzni!    - gondolta a Kapitány,    - még csak ez hiányzott.

Még erősebben markolta meg az ajtó gombját.

- Ó, testvérem... - fuvolázott odakinn az atya, bár tehetném.... - de, mint talán te is tudod, az Úr nagyon erős markot adott nekem... - talán egy kissé túl erőset - ó, bocsáss meg, Uram!     - így aztán előfordul olykor, hogy ha megfogok valamit... a legjobb szándékkal is...khmmm...- a  múltkor is, mikor...

- Értem, atyám... - nos, akkor, ha megengedi, én szeretném újra meg...

- Mikor megakadt a harangkötél   - folytatta az atya könyörtelenül, mondták, hogy húzzam meg, vagyis,hogy próbáljam meg,és.... - no, szóval, a kezemben maradt...-mármint a kötél

- Igen, igen, atyám, értem,bár a szekrény talán nem kö...

- És a harang is kis híján leesett   - fejezte be az atya,   - úgyhogy, ha nem haragszol, fiam, inkább megpróbálom megkeresni azt a bűnbánó lelket...

Távolodó csoszogás hangja hallatszott. Walter a fogát csikorgatta.

A sekrestyés egy pillanatnyi szünetet tartott - talán erőt gyűjtött -, aztán újra nekiveselkedett az ajtónak -s Walter is megragadta a felé eső részt..A rántás mégis váratlanul érte, s túlerős volt,így a gomb kicsúszott a kezéből. A sekrestyés hátratántorodott. Walter tőle telhetően félrekuporodott a hatalmas szekrényben A sekrestyés morogva benyúlt, s körül sem nézve, levette a polcról a palack bort..

Walter megkönnyebbülten sóhajtott - de sajnos nem ügyelt közben eléggé: a patkányfarok vége valahogy kicsúszott a szekrényből, úgy.hogy a a sekrestyés éppen rálépett!

Ki gondolná, hogy egy patkányfarok ilyen érzékeny tud lenni? Walter nem tudott elfojtani egy szisszenést - mit odakintről rémült zihálás követett.A Kapitány ekkor kapott észbe, hogy a farok vége még mindig kilóghat, ezért györsan behúzta, de úgylátszik, későn...!

.- Egy kélgyó!    - ordította a sekrestyés torkaszakadtából,   - uram, segíts! Egy kélgyó!

- Mit ordibál kegyelmed?   - hallatszott az előbbeni öblös hang Úgylátszik az a pap most meg visszajött... - vagy el sem ment!?

A Kapitány csendesen verejtékezett és átkozódott a szekrényben! Itt állni,a felfedeztetés határán, újra meg újra... -ez kissé sok volt már... - mi lenne, ha kirontana, a patkányfarkat lóbálva, és hatalmasat ordítva? Még mindig jobb...

- - A Úr büntetése ez iszákosságodért!   - hangzott a kápolna egy távolabbi sarkából...- vagy ki tudja, honnan?    - Walterrel egy pillanatig megfordult a világ:: az intelem, mintha egyenest hozzá szólt volna!

Kilesett a most résnyire nyitott szekrényajtón, s látta, hogy a sekrestyés még mindig ott szorongatja a kezében a butéliát, s pár lépésre tőle egy öles termetű barát csóválja rosszallóan a fejét.

- Szóval, az intelem a sekrestyésnek szólt!

- Hogy érti ezt, atyám?   - szólt mérgesen az egyházfi.

- Dehisz most  is a kezedben a borosüveg! Ráadásul.a misebor van benne, gondolom - ne csodáld hát, ha az Úr azzal büntet, hogy mindenféle kígyókat látsz!

- De atyám...

- Gyakorta előfordul az ilyesmi azoknál, kik mérték nélkül vedelik a bűnös italt!   -mondta komoran a barát,     -  mert az Úr nem azért lehelt lelket az agyagba, hogy szesznek gőzével telíttessék - s így nem csoda, hogy a szervezet a maga módján mindenféle bolond látomásokkal tiltakozik az efféle megcsúfoltatás ellen, mint e jelenségről számos könyv említést teszen... -  amúgy pedig kegyed is csak a tisztelendő úr jó szívének köszönheti, hogy el nem csapta eleddig...

- De atyám, én csak elő akartam készíteni a...

- Már sajnos, Noé atyánk is engedett a csábításnak, csúfot tevén magán, s családján -ami szintén ezen ital kárhozatos befolyását...

- Dehát csakugyan itt van az a kélgyó... - illetve volt!   - javította ki magát a sekrestyés, mivel a Kapitány közben visszahúzta azt az átkozott farkat megint.

- Ej, hát akkor nyissa ki kigyelmed azt a szekrényt,    - mondta bosszúsan a barát, közelebb lépve,   - lássuk azt a maga híres kélgyóját!

A Kapitány megdermedt. A kövér izzadságcseppek újra gördülni kezdtek a homlokán. Dühödten érezte, hogy immár csurom víz a hátán az egész inge!.

 

Egyszerrecsak furcsa bizsergés futott át a karján. Önkéntelenül megrándult, , s utolsó pilanatban sikerült csak megfékeznie a patkányfarkat, mely, mintha kígyó lenne csakugyan, szinte önálló életre kelt, úgy tekerőzött. A Kapitány fojtottan káromkodott.

- Hallja,atyám?   - odabent sziszeg...

- Hmmm...

A rázkódó farok végéről hirtelen kék lepkék raja szállt fel, s lebegett ki vidáman a szekrény aljáról. Valami ezüst fény ragyogta körül őket. A Kapitány hirtelen valami nagy megkönnyebbültséget, felszabadultságot érzett - úgy érezte szinte, mintha lebegne! Nem is csodálkozott azon, hogy bal kezében egy hegedűt szorongat, s jobb keze - a patkányfarok - hegedűvonóvá változott - a patkányfarok, pedig a helyére került, hátulra - ahogy lennie is kell!.Elégedetten bólintott, vállához emelte hanyagul a hegedűt, s bal keze ujjaival gyöngéden megpendítette a húrokat - aztán, meglökve a szekrényajtót, kilépett rajta.

Farát könnyedén riszálva, táncos léptekkel haladt!

A hegedű alig tudta követni a dallamot, melyet hívogatón a fülében hallott, s amelynek szövegét engedelmesen énekelte, a kasztráltak vékony üveghangján:- Vídám volt, ünnepi hangulatban - ahogy énekelt, mintha a kis templom minden boltozata ünnepélyesen visszhangozta volna... s ő boldog volt, mintha csak virágokat szórna szét ajándékul, játékával és énekével!

Szarva tündöklően ragyogott a fényben, a rügyecskék vidáman himbálóztak a homlokán., ahogy énekelte

- Az Úrnak kegyelméből

   Tarka madársereg

   Versenyt csicsereg......

 A szerzetes és az egyházfi megbűvölve nézték -majd csatlakoztak hozzá, s a nyomában lépdelve,énekelték a dalt.

Kinn, a kápolnába készülő kis csoport csatlakozott hozzájuk - majd a piactérre igyekvők is!

A hangulat egyre emelkedettebb lett  - nyomukba patkányok serege tódult, egyre gyarapodva...!

 

RÉSZLET A PHOSPHÉRE ÉS ÁRNYÉKA v. kisregényből

 

 

 

 

"Ősz, ülő szüló:

Őszül,őszül ő

Ő szül, ő szül, ő:

Ő szüló,szüló:

Őszüló szülő!"

 

(Sir Concrete Basival:

Halálos Szonett )

 

"Mwrhmwreh"

 

(Lefordíthatatlan szójáték:leg-

először az óír költészet pajkosabb

darabjaiban  találkozunk vele.)

 

 

 

                                                 1.

 

 

"Ragyogj, ragyogj, lépfene szép virága

Métely leszel, ha hallgatsz az apádra

Sudárrá nőjj,lépfenének virágja:

Úgy visz majd a birka haza, vigyázva!"

 

"Lomposodj, szép nadragulya,

Feléd lépeget a gulya.

Ágazz, bogazz, nadragulya,

Legyél kívánatos, buja,

Mire lelegel a gulya,

Nem lesz annak semmi búja,

Ihajjla!"

 

 

" Krisztustövis,katángkóró,

Az én babám igen csóró

 

Fabábunak vastüskéből a haja

Buta,mint az öreganyám... kanala

 

Menjen innen,ki garasért bubolna

A pitvarom nem lesz többé kupolda!"

 

 

 

 

"Mácsonya és szerbtövis,

Szeretem, ha megöl is!"

 

"Habos az almafa, habos az almafa virágja

Zabos a katona, zabos a katona, ha kapcáját a patkány kirágja!

Ugye bizony, gyöngy-élet a katona-élet,

Csak az a baj, sejhaj, csak az a baj, ha nehéz a vizellet!"

 

 

P. elégedetten bólintott: egészen belejött - szinte egyik szülte a másikat - mondhatni, nehéz abbahagyni!! Úgy kell lefogni a  kezét - ezt sem gondolta volna! S mind-mind a népköltészet tiszta remeke - valóságos gyöngyszemek - mintha épp most gyűjtötte volna őket! : nem gyűjtötte,hanem írta - no és? Rá kell érezni a nép egyszerű, romolatlan lelkületére! Bele kell képzelnie magát az embernek, mondjuk, a parádéskocsis helyzetébe, kinek felfordult a lova... az egyik, mondjuk, a rudas - van ilyen? Ha nincs, akkor is jól hangzik - és a többi marha sem ért hozzá... pedig azok ezzel foglalkoznak - nahát!...

S ím, máris:

"Anyósom fazeka lukas,

Kiadta lelkét a rudas"    - tessék! Bár, talán, a "lelkét",azt meg kellene gondolni: mármint, hogy van-e a lónak, s különös tekintettel a rudasnak,lelke?! - Jó, hát akkor:

"Kiadta páráját a rudas" - így még sokkal izé... népiesebb! És akkor folytatódhatna a páratlan remekmű - egyenesen, mintha a nép szájából csurogna - kell egy újabb, természetből vett kép, aminek semmi köze az előzőekhez - mint az anyósom fazekának a rudas lóhoz, mint talán így:

"Kalapomra szállt a darázs.

Ebugatás,lóharapás!"  - bár, a ló nem annyira szokott harapni, inkább az eb... - no jó, de ez a dal olyan környékről ered  ám, ahol harapósabbak a lovak, mint másütt, mert...- de mindegy is, viszont jobb lenne tán, ha nem kalapomra,hanem küszöbömre, s ekkor meg is fordítjuk, kapván:

"Ebugatás, lóharapás:

Küszöbömre szállt a darázs", így még sokkal jobb...

Kell még azért ilyesmi, hogy: "Ebugatta, de megrakta!" - mármint a tüzet...- vagy akár a gyereket - sőt,tán, a szénakazlat!

Alig bírt megbokrosodott gondolataival!

Hirtelen elkomorodott: ha így folytatja,még a népiesek vezéralakjává növi ki magát - amit azért mégse!

 

De vegyük csak elő most a másik  társaságot, igazán megérdemlik!

 

Némi erőfeszítésébe került, hogy beleélje magát új szerepébe - a  megtalált aranybánya csak nehezen hagyta betemetni magát!

 

"Néném házát pénzzé-tette,

Kezét-lábát is széttette,

Csak a szerelem éltette,

 

Úgy bizony!"        - futott át rajta,s aztán még, hogy:

 

"Azt tartja a babona:

Édes lányom, add oda,

Ha beért a gabona!"          - ott zümmögtek a fülében kéretlenül is már az újabb rigmusok, mint a darazsak, na tessék, küszöbömre szállt a darázs, csak mondani kellett, s lám,meg is valósul,ez a népi költészet hihetetlen megjelenítő ereje, ugyebár...!

 

Nagy nehezen elhesegette a darazsakat - s a végén valósággal búskomor lett, hogy sikerült...! Még messziről csábítóan hangzottak a szavak, mint a tilinkó szava...tilinkó... erre is lehetne... - no, mostmár tényleg elég!

Felsóhajtott, s újabb papírt fűzött a gépbe. Nem engedett a csábításnak, a számítógép ördögének: ezt szokta meg, és kész!

- No, lássuk hát...!

Hangosan felnyögött!

Csakugyan egy D'Oré-szerű művet kell írnia? S még ráadásul úgy, hogy paródia  is legyen... - mintha azok nem lennének önmaguk paródiái amúgyis... - akkor meg minek...?

- "Mintha egy titánt egy tyúkketrecbe kellene begyömöszölni!" - jutott mindjárt eszébe az önsajnáló gondolat - ezt le is írta rögtön! Pontosabban, ezt:

 

 

 
 

 

Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 801
30 nap: 157
24 óra: 10